És lám, tararara, megint az idő, kedves hölgyeim és uraim.
A rettegett, ami nem hagyja, hogy kibontakozzunk, hiszen csak telik és múlik és telik, és nemsokára megadja azt, hogy két ikszet rajzoljak a fejemre, mint valami beavatás előtt.
Tudom, még nem is vagyunk májusban, de mindjárt bekövetkezik az elkerülhetetlen; húsz éves leszek!!!
Kár a sok gőzért, el fog jönni. És véget fog érni egy korszak, a teenager korszak bizony leáldozóban; minden ami eddig szép volt ebben az időszakban(hé, a teenager kor nem is volt szép) véget ér. Hogy lehet az, hogy minden egy csapásra véget érjen? Az, hogy egy nap fogja megváltoztatni a státuszunkat, korunkat, stb. egyszerűen nem fair. Mi van akkor, ha mindörökké tizenkilenc szeretnék maradni? Valaki segít az időgépezetnek beragadni?:)
De a torta és ujjongás most várjon. Egyelőre.
Inkább arról, hogy mostanában(már előtte is sokszor, de most méginkább) olvasok idézeteket. Tudom, tele van velük a net, mindenki bazi okosnak gondolja magát egy-egy idézet, legyen az a világról, szerelemről, tudásról vagy bármiről szóló kiírásától vagy idézgetésétől. Én a magam részéről szeretek belegondolni a jelentésükbe is, hogy férfi vagy nő írta-e, milyen korban, és a többi. Néha persze elcsábulok, és próbálom ráerőltetni egy régi vagy mindennapi helyzetre azt az idézetet, amit éppen olvasok, de sokszor rájövök, hogy feleslegesen.
Mindenkinek ajánlom az idézetek olvasását. Sok idézet ad bölcsességet és más szemléletet az élet mindennapjaihoz vagy általánosságban. Nem mellesleg a humorosak még fel is vidítanak egy kimerítő nap után.
Most eszembe is jutott, hogy talán a történelem ismétli kicsit önmagát(a gondos olvasók itt megint érzik az idő jelenlétét), hiszen tavaly ilyenkor, kedvenc érettségire készülésem előtt is mindig idézeteket olvasgattam. Akkor talán még kifogásnak tűnhetett, hogy azokat és nem a tételeket bújom, azonban mindig is fogok emlékezni egy-egy mondatra, ami ahhoz segített, hogy ide kerüljek. Erőt adott legalábbis.
Merthogy már majd' egy éve kaptam kézhez, hogy felvettek Dániába. Mindenkinek kívánom azt az érzésáradatot,(bizonyára sokunk érezte már), amikor várunk egy e-mailt vagy levelet, és látjuk ki küldte de még nem a tartalmát: szívünk hevesebben ver, félelem és izgatottság veszi át helyét, hogyan sírjunk kibontás után, örömmel vagy bánattal...
Ezek az érzések adnak egy pluszt az embernek. Bármi legyen abban a levélben, másfelé tereli az az előtti életünket. Egy másik mederbe, új dolgok, bonyodalmak és izgalmak ködébe. És ez szép. Meg félelmetes is.
Azt írtan a címben, hogy az elveszettek konferenciája. Az ember sokféleképpen érezheti magát elveszettnek, de tudnia kell, hogy mindeg megmarad önmagának és mindenkit vezéreljen a tudat, hogy gyermek éveiben milyen ember szeretett volna lenni, és ha beváltja olyan is lesz. Ennyi elég is a boldogsághoz.
Mai zárásul egy (majdnem) kedvenc idézet-féleséget(pont idevágó) szeretném kiírni, ami mindig ad egy kis reményt, hogy nem-e vagyunk-e egyedül-e.:)
Angolul lesz, de megadom a magyar megfelelőjét is:
"Not all who wander are lost". - Nem minden vándor elveszett. (Bár, ez nem igazán pontos, inkább: Nem mindenki, aki vándorol, elveszett.)
Ezt J.R.R. Tolkien bácsi mondta/írta több mint száz évvel ezelőtt, de szavai még most is érvényesek.
Hiszen mi mindannyian vándorok vagyunk.
És nem mindegyikünk elveszett.
"Not all who wander are lost".
Well, cheers to that!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése