Ünneplés, nyelvelés, freedom, miegymás

Bizonyára mindenki tisztában van a mai nap jelentőségen Magyarországon. Ja, hogy nem? Ma van ugyanis március 15-e. Tudjátok, iskolákban "izgalmasabbnál izgalmasabb" megemlékezések, szépruha(igen, az a fekete fehér kombó lesz az), jobbnál jobb műsorok a tv-ben(politika, vallás, kenyeret a népnek, tüntessünk a jobb iskolarendszerért, stb.) na meg zárva tartó boltok és remélhetőleg szép idő.
Tudom, hogy nem hangzik valami jól. Belegondolva, hogy annak idején ez mennyire fontos nap volt történelmünkben, már csak foszlányait látjuk, csak az ideológiának is. Baj ez egyáltalán? Sokszor gondolkoztam ezen, hogy ha most nem érzem magam, ezen a napon "zsírmagyarnak", akkor nem vagyok már magyar egyáltalán?
Én mindig akartam, hogy most büszke legyek arra, hogy ünnepeljünk, kiránduljunk, együtt legyünk, előadjunk régi történelmünkből, stb, stb.
De nem. Egyszerűen nem ment. És nem csak azért mert kedves pedagógusaink, akik körülvettek minket mit sem törődtek azzal, hogy éppen milyen nap van, csak "tudjuk le", esetleg azt mondván "na, gyerekeim most laza nap lesz, mert ünneplünk". Never made sense to me. Not any.
Viszont az évek során rájöttem egy valami sokkal fontosabb dologra, ami talán még nagyobb magyarrá tesz vagy tehet, mint amennyire mi gondolnánk.
Ez pedig a nyelvünk. A gyönyörű, ékes anyanyelvünk, amit nem hiába hívnak "anyának" és nem hiába irigykedik rá mindenki Európa szerte. Ez persze mindennapos, notorius lehet azoknak, akik használjunk naponta. Persze, hogy könnyű, hisz anyanyelvünk, most mi legyen benne szép?
Higgyétek el nekem, mindennél csodásabb. Kifejezésekkel és érzelmekkel teli. Finom, gondoskodó. Néha haragos és kegyetlen. Durva és szofisztikálatlan. Egyenes és sunyi. Árnyaló és szenvedő. Minden egyben. Meghatározhatatlan.
Hogy mik mondatják ezt most velem? Az, hogy gondolok szabadságharcunkra. A nyelvvel kezdődött. Hogy úgy tudjuk kifejezni magunkat, hogy ne értsük félre egymást. Hogy hangunkban és szavainkban hordozzuk mondanivalónkat és ne kimondatlanul, vagy egy másik nyelvvel utánozva.
És persze nem mellesleg az is mondatja velem, hogy megint ugye itt van a fránya-dán. És nehéz tanulni, nehéz, nehéz, nehéz. Nem adjuk fel persze, csak hát nem örülünk, hogy nap végére már azt sem tudjuk milyen nyelven szólaljunk meg: angolul, dánul vagy magyarul.
Mai értékhordozó jótanács pedig az ünneplés és friss kalács eszegetése mellett a nagy áhítatban: őrizzük nyelvünket. Használjuk szépen és minél színesebben. Nincs kifogás senkinek. Látjátok, nekem sem. Írjatok és elmélkedjetek magyarul sokat.
Na meg tanuljatok angolul meg jól!:)
Boldog Március 15-ét kívánok mindenkinek, szeretetben, megértésben és sok magyar beszédben.
:)